‎”Amikor kijövünk a szerelem első szakaszából, az egységnek az óriási élményéből, egyszer csak azt érezzük, hogy távolodunk, és valahogy nem kapjuk meg azt, ami a tudattalan vágyainkban volt.

Az esetek többségében az ember nem is tudja megfogalmazni, hogy mit nem kap meg, hanem felszínes dolgokon veszekszik, például hogy a másikkal nem lehet élni, mert rendetlen.

Valójában nem abban szoktunk csalódni, hogy a másik egy kicsit rendetlen, vagy szokott néha késni, hanem arról van szó, hogy a magunk számára sem tudatos elvárásaink, amelyek egy darabig beteljesedni látszottak, kezdenek fényévnyi távolságra tűnni, és ezt elviselhetetlennek érezzük.

Rettenetes csalódásunkban pedig agyonszekírozzuk egymást, de nem azért, mert rosszak, gonoszak vagyunk, vagy nem szeretjük a másikat, hanem, mert a mély, tudattalan elvárásaink nem teljesedtek be. Holott – és ezt tudnunk kell! – pontosan ott van az életünknek a kulcsa, ott kellene valamit az életünkkel kezdeni, ahol ezek a nagyon mély vágyak meghúzódnak.”

Pál Feri atya – részlet a Párkapcsolat Klinika című, készülő könyvből